Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Leírások

A Jegesmedve

Előfordulása

A jegesmedve elterjedési területe az Északi-sarkvidékén jégmezőinek déli része. A legtöbb jegesmedve szinte sohasem teszi a lábát igazi szárazföldre, többségük egész életét a sarkvidék befagyott vizein, a lassan sodródó jégmezőkön tölti. Csak a párzásnál mennek stabil helyre.

Megjelenése

A ragadoró emlősök rendjének legnagyobb testű képviselője (a Kodiak medve mellett). Teste nyúlánk, feje és arcorra megnyúlt, szemfoga gyengén fejlett, apró füle és rövid farka csökkenti a hőleadást. Szeme kicsiny, nyaka hosszú, lábai a többi medvéénél jóval szélesebbek és hosszabbak, lábszárai rövidek, de vastagok és izmosak, ujjait csaknem hosszúságuk feléig úszóhártya köti össze, karmai rövidek. A többi medvéknél jóval nagyobb; testhossza 2,5-3 méter; vállmagassága 1,3-1,4 méter, a hím testtömege 400-600 kg; a nőstény testtömege 300–400 kg. Bundája tömött szőrű, a fiatal példányoknál ezüstfehér, az öregeknél sárgás árnyalatú. Nem alszik igazi téli álmot. Zápfogainak felülete tarajos.

Életmódja

A jegesmedve szinte állandóan vándorúton van, s emiatt még saját territóriumot sem tart. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a jégmezők nemigen szolgálnak bőséges táplálékkal, és viszonylag nagy utat kell megtenniük az állatoknak ahhoz, hogy napi táplálékukat beszerezzék.Zsákmány után kutatva akár napi 70 km-es távolságot is megtesznek. Míg sok más medvefaj étrendjén igen jelentős a növényi eredetű táplálékok szerepe, a jegesmedve csak a sarki nyár hónapjaiban fogyaszt egy kevés zuzmót, mohát vagy bogyót, de azt is csupán étrendi kiegészítésként. Táplálékának zöme állati eredetű, s mivel a sarkvidék zord körülményei közt nemigen válogathat, szinte mindent megeszik. Ez a hatalmas, talán lomhának tűnő állat nagy ügyességgel halászik, ha pedig vadászik, kitartóan üldözi zsákmányát. A hal mellett egyik kedvenc táplálékát a fókák képezik, de olykor madarakat és rénszarvasokat is zsákmányul ejt, sőt a dögöt sem veti meg. A jegesmedve egyébként az északi sarkvidék jégmezőinek csúcsragadozója, természetes ellensége jóformán nincsen. A kardszárnyú delfin, az ámbráscetten és a grönlandi cápák kívül talán csak a rozmárok hatalmas agyarai jelentenének számára veszedelmet, egy magára valamit is adó rozmár azonban legfeljebb csak akkor támad jegesmedvére, ha a többi, fiatal rozmárt védi.

A jegesmedvék kitűnő úszók. Úszás közben akár a tíz kilométeres sebességet is elérhetik. Fejjel előre ugranak bele a vízbe, mint a kutyák, és úszás közben a kutyaúszáshoz hasonlóan csak mellső lábukat használják, hátsó lábukat maguk után húzzák. Nyitott szemmel merülnek a víz alá, s ott akár két percig is kibírják levegővétel nélkül.

Szaglásuk igen kifinomult, a fóka szagát 1,5 km távolságról is megérzik, 1 m-es hó alatt is. Akár 40 km/óra sebességgel is tudnak futni, és hosszabb ideig 3-6,5 km/óra átlagsebességgel haladni

Szaporodása

 

A párzás április-május körül zajlik, amikor a medvék közelebb kerülnek egymáshoz a fókák vadászata miatt. A hímek már 100 km-ről is megérzik a nőstény szagát. A hímek ilyenkor összeverekednek a párzás jogáért, ezek gyakran sérülésekkel járnak. A párzás váltja ki a nőstényben az ovulációt. A megtermékenyített magzat „felfüggesztett” állapotban marad augusztus-szeptemberig. Ez alatt az idő alatt a nőstény hatalmas mennyiségű táplálékot fogyaszt el, súlya legalább 200 kg-al növekszik! A vemhes nőstény a sarki tél legzordabb szakaszában hóba és jégbe vájt barlangjába húzódik vissza, ahol egyfajta hosszan tartó alvó állapotba kerül, melynek során szívverése a szokásos percenkénti 46-ról 27-re csökken, testhőmérséklete azonban normális marad. Itt hozza világra bocsait átlagosan 240 napi vemhesség után. Az ellés november és február között történik, ellésenként általában kettő, néha csak egy bocs születik. Testtömegük születésükkor kb. 1 kg, meztelenek, süketek és vakok. A bocsok életük első hónapjaiban csak felszín alatti lakásukat ismerik, az anyamedve csak az ellés után négy hónappal vezeti ki a bocsokat a szabad ég alá. A bocsok ezután még elég sokáig, mintegy két esztendős korukig maradnak anyjukkal, s csak ezután kezdik meg önálló életüket.

Táplálék és vadászat

A jegesmedve fő tápláléka a fóka, jóllehet általában csak a fókazsírt, a bőrt és a belsőségeket eszi meg, a húst nem. Egy léknél áll lesben vagy lopakodva közelíti meg áldozatát, amikor a fókacsapat a jégen napozik. Mancsával végzetes csapást mér a fóka vékony koponyájára. Nyár végén, ősz elején a jegesmedvék bálna- és rozmártetemek után kutatnak a partvidéken. Olykor tíz-húsz jegesmedvéből álló csoportot lehet megfigyelni, amint tetemekből lakmároznak. Ebben az évszakban nagyobb kiterjedésű szárazföld áll rendelkezésre a vadászatra, így a jegesmedvék táplálkozása is változatosabb, hiszen szárazföldi emlősöket is esznek

Érdekességek

 

A jegesmedve igen jól alkalmazkodott az északi sarkvidék hidegéhez. A hőszigetelésben nemcsak vastag bundájának jut kiemelkedő szerep, hanem a bőr alatti zsírrétegnek is, amely egy-egy bőséges időszakot követően több cm vastag is lehet. Persze a zsírréteg nemcsak hőszigetelést, vagy mechanikai védelmet jelent az állat számára, hanem tartalék tápanyagforrást is a zsákmányban szűkös időszakokra. A jegesmedve bundája és zsírja az ember figyelmét is felkeltette, s emiatt az északi eszkimók már évezredek óta vadásszák ezeket az állatokat. Az utolsó néhány évszázadban azonban a jegesmedvék irtása egyre nagyobb, aggasztó méreteket öltött.

A jegesmedve és a grizly medve olykor a természetben is kereszteződik, habár a hibridek rendkívül ritkák.

A jegesmedve talpa szőrös, ezért biztonsággal jár a jégen.

A jegesmedvét a hófödte tájból kivillanó koromfekete orra könnyen elárulja: világos nappal, távcsővel akár tíz kilométer távolságból is megpillanthatjuk. Egy régi eszkimó legenda szerint, amikor a fókák felé lopódzik, orrát a mancsával eltakarja, nehogy leleplezze magát. Ilyen viselkedést azonban sosem sikerült dokumentálni.

Veszélyeztetettség

 

Ötven éven belül eltűnhet a jegesmedvék kétharmada a Földről a globális felmelegedés, az északi sarki jégtakaró vékonyodása következtében.

Grizzly medve

Elterjedése, élőhelye

Valamikor Észak-Amerika egész nyugati részén honos volt. Száz éve még a nyílt prérin is előfordult de a vadászat és az ember térhódítása a járhatatlan hegyekbe szorította vissza, olyannyira, hogy 1975-ben felvették a veszélyeztetett állatfajok vörös listájára. Ma már jóformán csak Alaszka Yukon tartományában és a Sziklás-hegység nemzeti parkjaiban (Yellowstone Nemzeti Park az Egyesült Államokban, Sziklás Hegység Park Kanadában stb.) vannak olyan, kiterjedt területek, ahol nagyobb számban és szinte háborítatlanul él.

 

Megjelenése, életmódja

A szürkemedve a törzsváltozattól eltérő mérete és színe (barna alapszínen szürkés foltokkal, mert a szőrszálak vége kihalványodik) valószínűleg csak a táplálék és az életkörülmények következménye. Rövid feje, domború orrcsontjai, széles és lapos homloka, rövid fülkagylói és rövid farka viszont határozottan megkülönbözteti az európai medvéktől. Erősen görbült, hegyük felé keskenyedő, fehéres karmai akár a 13 cm-t is elérhetik. Egy átlagos grizzly közel 400 kilogrammos, marmagassága másfél méter körüli, és ha a hátsó lábaira áll, akár a 3 métert is elérheti (az élőhelytől függően). Hatalmas teste roppant erős; megöli a nála 100–150 kilóval nehezebb bölényt, majd képes a tetemet hosszú kilométereken hurcolni. Járása a tevééhez hasonlóan ringatózó, mert egyszerre lép az egy oldalon lévő lábaival. Ezzel együtt nagyon gyors: sík terepen, rövid távon az 50 km/h sebességet is eléri. 50-100 méteres szakaszon még vágtázó lóval is felveszi a versenyt, így többnyire el tudja kapni a menekülő zsákmányt.

Főleg gyümölcsöket, bogyókat, kisebb gerinceseket eszik, de kiás egyes gumókat és gyökereket is. Naponta akár 15 kilónyi élelmet is elfogyaszt, és ebből ősz végére jelentős zsírpárnát halmoz fel a téli pihenőre. A felnőtt állatok nem tudnak fára mászni. Elvileg az emberre is veszélyes lehet, de az ilyen esetek nagyon ritkák, mert a grizzlyk többnyire rendkívül félénkek.

Északi elefántfóka
 

 Az északi elefántfóka (Mirounga angustirostris) a valódi fókafélék (Phocidae) közé tartozó elefántfókák egyik faja. A többi fókához hasonlóan tengeri emlős; mellső végtagjai uszonyokká alakultak, a hátsók pedig elkorcsosultak. Halakkal táplálkozik. Nevét rövidke, de a déli elefántfókáénál azért valamivel hosszabb ormányáról kapta.

Nevének eredete

A Mirounga nemzetségnév az ausztráliai őslakosok nyelvéből ered. Az angustirostris jelentése „keskeny csőrű”: arra utal, hogy az északi elefántfóka ormánya déli rokonáénál keskenyebb.

Megjelenése

Csak a hím elefántfókáknak van ormánya: ez erősíti fel kihívó bömbölésüket a párzási időszakban. Testük a többi fókafajéhoz hasonlóan a vízi életmódhoz alkalmazkodott. Jellemző rájuk a poligínia (többnejűség) és a nemi kétalakúság: a kifejlett bikák 4 méter hosszt és 2000 kg tömeget érnek el; a nőstények hossza 3 m, tömege 600 kg lehet. Az újszülött borjak 120–130 cm-esek és mintegy 35 kg-osak.

Szőrzete ritkás és durva. Az újszülött borjak feketék, de már 3–4 hetes korukban ezüstszürkévé válnak. Végleges, barnás színezetük 3–4 hónapos korukra alakul ki. A hímek sötétebbek, mint a nőstények, és az állatok háta is sötétebb színű hasuknál.

Elterjedése

A Csendes-óceán északi részén élnek. A szárazföldre csak szaporodni járnak ki; ilyenkor hatalmas fókatelepeken gyűlnek össze, főleg a Kalifornia és Mexikó partjai mentén található szigeteken. Legnagyobb közösségük a mexikói Guadalupe szigeten él. A szaporodási időszakon kívül több ezer kilométeres távolságra is elvándorolnak. Északi elefántfókákat láttak már a Hawaii- és az Aleut-szigetek, illetve Japán térségében is.

Jól megközelíthető, egész évben zsúfolt elefántfóka telepek találhatók Kaliforniában, az 1-es főút mentén San Simeon térségében. San Simeontól északra Piedras Blancas-nál közvetlenül a főút mellett több száz egyedet (elsősorban nőstényeket és kicsinyeket) tekinthetünk meg testközelből.

A kaliforniai San Miguel-szigeten vizsgálták vándorlási szokásaikat. A hímek december végén, a nőstények egy-két héttel később érkeznek a telepre, ahonnan a fajfenntartás után március végén, április elején távoznak. Év közben a hímek 4000, a nőstények 2000 km-re is elkóborolnak. A nőstények június elején, a hímek júliusban visszatérnek a telepre vedeni. Második vándorútjukra a nőstények augusztus elején, a hímek szeptember végén indulnak el. Egy hím elefántfóka egy év alatt húszezer kilométert is megtehet; ennél az emlősök között csak a szürke bálnák vándorolnak többet.

Életmódja

Kitűnő búvár; a bikák jobban merülnek a teheneknél (a déli elefántfókáknál ez fordítva van). Egy hím fóka, amelyre elektronikus mérőműszert szereltek, 1581 m mélyre merült; a hímek akár 80 percig is a víz alatt maradhatnak. A nőstények kevesebbet bírnak: általában 400–500 méterre mennek le, és 15–20 percig maradnak a víz alatt.

Ugyancsak a San Miguel-szigeten gyomormosással tanulmányozták táplálkozását – ez kellemetlen ugyan, de még mindig kevésbé, mint a boncolás. A fókák gyomortartalmában tizenháromféle tintahal és kétféle polip, valamint különböző halak, köztük kisebb cápák maradványait találták meg. A szaporodás és a vedlés időszakaiban hónapokig nem esznek semmit.

A nőstények az egész éves (több, mint 11 hónapos) vemhesség után érkeznek szaporodni a fókatelepre. Átlag hat nap múlva hozzák világra borjukat, amit négy hétig szoptatnak. Azok az anyák, amelyek kicsinye megdöglött, hajlandóak egy másikat is szoptatni; ezek azután egészen léggömbszerűre dagadnak. A szoptatás után még több mint egy hónapba telik, amíg a kölykök megtanulnak úszni és halat fogni. Mivel az anyjuk már nem eteti őket, ezalatt testsúlyuknak akár kétharmadát is elveszíthetik. Az elválasztás után a nőstény kész a párosodásra, ami után visszatér a tengerbe.

Az északi elefántfókák nőstényei már két éves korukban ivarérettek, de általában csak négy évesen kezdenek szaporodni. A hímek 6–7 évesen válnak ivaréretté, de csak 9–10 évesen jutnak nőstényhez. Küzdelmeik kevésbé hevesek, mint déli rokonaiké: fejüket magasra emelik, ormányukat felfújják, és erős, kattogó hangot bocsátanak ki. Ez a nemes vetélkedés csak ritkán torkollik komolyabb verekedésbe, de a nőstények is sokat marják egymást.

Az elefántfókák évente egyszer vedlenek: ilyenkor bőrük felső rétege szőrzetükkel együtt lehámlik. Ebben az időszakban kénytelenek hosszú hetekig a szárazföldön tartózkodni. Mélyedéseket ásnak a vizenyős talajba, és azokba fekszenek; az üregeket hamarosan sár, vizelet és ürülék keveréke tölti ki.

 

Ellenségeik

A ragadozókkal nem sok baja van, bár a kardszárnyú delfinek és a fehér cápák néha széttépnek egyet-egyet közülük. Annál többet szenvednek az élősködőktől.

Az északi elefántfókákat az indiánok ősidők óta vadászták; kereskedelmi célú vadászatuk 1818-ban kezdődött. Bőrük nem volt értékes, de bőséges zsírjuk igen; ötven év alatt csaknem teljesen ki is irtották őket. Az 1880-as években néhány „tudós” nyolc elefántfókára bukkant, és mivel azt gondolták, hogy ezek a faj utolsó képviselői, egy kivétellel lelőtték őket, mert sok pénzt reméltek a kihaltnak vélt állat bőréért, csontvázáért a gyűjtőktől. Szerencsére nem ezek voltak a faj utolsó példányai, és a megmaradt elefántfókákat a 20. század elején Mexikóban és az Amerikai Egyesült Államokban is védelem alá helyezték. Napjainkra számuk túllépte a százezret.

 

Oroszlán

 

Az oroszlán (Panthera leo) a macskafélék (Felidae) családjába tartozó emlős. A tigris után ez a legnagyobb termetű és legelterjedtebb "nagymacska".

Gyakran külön fajnak tekintik a kihalt európai barlangi oroszlánt (Panthera spelaea faj vagy Panthera leo spelaea alfaj), mely az utolsó jégkorszakban együtt élt az emberrel, valamint a szintén kihalt amerikai oroszlánt (Panthera leo atrox vagy Panthera atrox), amely közeli rokonságban állt az európai barlangi oroszlánnal. (Nem összekeverendő a „hegyi oroszlánnak” is nevezett amerikai pumával.)

Az oroszlán visszatérő jelkép volt a királyi és lovagi címerpajzsokon, főként Nagy-Britanniában, ahol a brit emberek szimbóluma lett. Az oroszlánok a kínai művészetben is sűrűn megjelennek, annak ellenére, hogy soha nem éltek Kínában. Nincs még egy olyan állat, melynek több figyelmet szenteltek volna a művészetben és az irodalomban. Az oroszlán már a kőkori barlangrajzokon is látható, és 130-szor fordul elő a Bibliában.

 

 

Előfordulás

 

Az oroszlánok Fekete-Afrika legnagyobb részén megtalálhatók. Főleg a fás területeken fordulnak elő, de megtalálhatók a félsivatagos és bozótos helyeken is. Korábban az európaiak mértéktelen vadászata miatt Afrika oroszlánállománya megcsappant, és egyes alfajok, mint a fokföldi oroszlán, ki is haltak. Ma a legtöbb oroszlán Közép-Afrika és Dél-Afrika országaiban él (Botswana, Angola, Mozambik, Zambia, Kongói Demokratikus Köztársaság). Ennél kisebb a kelet-afrikai és a kevéssé ismert nyugat-afrikai oroszlánpopuláció. A nyugat-afrikai oroszlán (Panthera leo senegalensis alfaj) példányszáma 30 000-100 000 közé tehető.

A hajdani észak-afrikai oroszlánok a berber oroszlán (Panthera leo leo) alfajhoz tartoztak. Valaha Marokkótól Egyiptomig sűrűn előfordultak. A legnagyobb testméretű oroszlán-alfaj volt, és a hímek sokkal terjedelmesebb sörénnyel rendelkeztek más fajtáknál. Az ókori Róma uralkodók berber oroszlánokat használtak a kegyetlen cirkuszi viadalokhoz, például tigrisek ellen, ahol rendszerint a tigrisek maradtak alul. A források szerint a római nemesek, például Sulla, Pompeius és Julius Caesar egyszerre akár 400 oroszlánt is halomra ölettek a gladiátorokkal. Az utolsó vadon élő berber oroszlánt 1922-ben, Marokkóban lőtték le a túlzott vadászat miatt. Ma már csak állatkertekben él néhány tucatnyi példányuk, többé-kevésbé keveredve a többi alfajjal. 2005 augusztusában egy tudóscsoport nekilátott, hogy visszatelepítse az oroszlánokat Észak-Afrika vadvidékére.

A történelmi időkben Eurázsiában is éltek oroszlánok, a Balkántól (Héraklész egyik első hőstette is ehhez kapcsolódik) Kis-Ázsián és a Közel-Keleten át egész Indiáig. Ezek az ázsiai oroszlán (Panthera leo persica) alfajhoz tartoztak. Nagy méretük és nappali életmódjuk könnyebben elejthetővé tette őket a vadászok számára, mint a tigriseket vagy a leopárdokat. Utolsó európai élőhelyük Görögország volt, ahonnan az 1. században tűntek el. Ázsiában a 20. század elejére haltak ki. Az utolsó vadon élő ázsiai oroszlánok ma csupán az Északnyugat-India területén levő Gir-erdőben fordulnak elő. A körülbelül 300 oroszlán mindössze 1412 km² területen él a Gudzsarát állambeli menedékhelyen.

Állatkertekben a leggyakoribb nagymacska, azonban tiszta vérben csak az ázsiai oroszlánt és a fehér oroszlánt tenyésztik. Magyarországon szinte minden állatkertben megtalálható: Budapesten, Nyíregyházán, Debrecenben, Veszprémben, Pécsett, Szegeden, Győrött, Jászberényben, Kecskeméten, Abonyban és Gyöngyösön is látható. A Nyíregyházi Állatparkban fehér oroszlánt is bemutatnak.

 

Megjelenés

 

A kifejlett hímoroszlán könnyen felismerhető a sörényéről, a marmagassága kb. 120 cm, a súlya pedig akár a 250 kg-ot is elérheti. A nőstények jóval kisebbek, a felnőtt egyedek marmagassága kb. 100 cm, a súlyuk 150 kg körüli. A vadon élő oroszlánok körülbelül 10-14 évig élnek, míg fogságban elérhetik a 20 éves kort is.

Életmó

született, ma a Szegedi Vadasparklakója.

Az oroszlánok húsevő ragadozók, melyek különálló családokban, azaz falkában élnek. A család nagyobb részben nőstényekből, kölykeikből, és egy vagy több egymással rokoni kapcsolatban álló hímből áll, melyek a felnőtt nőstényekkel párosodnak. Rendszerint az egy falkába tartozó összes nőstény rokonságban áll egymással (nagyanyák, nagynénik, anyák, nővérek). A hímek és a nőstények is védik a falkát a betolakodóktól. A hímek általában nem tűrik meg a kívülálló hímeket, ahogy a nőstények sem a kívülálló nőstényeket. A hímeket kizárja a falka, vagy saját maguk hagyják el azt, amikor elérik az ivarérett kort. Amikor új hím veszi át a falka vezetését, gyakran megöl az előző alomból minden kölyköt, és azok anyjai ezután mintegy két héttel újra ivarzanak.

Az újszülött vagy fiatal oroszlánokat kölyköknek hívják. A nőstények egyszerre 1-5 kölyöknek adnak életet a három hónapig tartó vemhességet követően. A kölykök 18 hónapon keresztül is szophatnak, de normális esetben 8 hét után leválasztja őket az anyjuk. Sok kölyök éhen hal, másokat más nagyragadozók támadnak meg, és a falkát átvevő hímek is sok kölyköt megölnek.

Mint minden nagymacska, az oroszlán is csúcsragadozó, ám a többi macskafélétől eltérően csapatban vadászik: a zebrák, kafferbivalyok, zsiráfok és vízilovak vagy akár a fiatal elefántok sokkal nagyobbak és veszélyesebbek annál, hogy az oroszlán egyedül szembeszálljon velük.Leginkább a nőstények vadásznak,

 bebizonyosodott azonban , hogy a hímek is gyakran aktívan kiveszik a részüket a vadászatból. A vadászó oroszlán nyakra harap, és így kitöri az áldozat nyakát vagy súlyos vérveszteséget okoz. Az egyik oroszlán leköti a nagy zsákmányállat figyelmét, míg a többiek a halálos támadás lehetőségére várnak. Előfordul, hogy nem a zsákmányállat nyakát harapják át, hanem megfojtják azt úgy, hogy befogják az orrát. Általában az első harapás a hímet illeti meg, aki a zsákmányt gyakran a falka tagjaitól is agresszívan védi.

A legtöbb zsákmányállat nyugodt marad, ha bizonyos távolságon kívül látja az oroszlánokat. Az oroszlánok, akárcsak a hiénakutyák, elsősorban az életképtelen egyedeket szűrik ki a szüntelen üldözéssel. Természetes ellenségeik az olyan ragadozók, mint a krokodilok, hiénák, hiénakutyák, és különösen más oroszlánok. Néhány zsákmányállat (zebrák, vízilovak, zsiráfok, kafferbivalyok, elefántok) rúgása, illetve taposása megbéníthatja vagy azonnal meg is ölheti őket.

Az oroszlán nem vonakodik a dögök fogyasztásától sem. Gyakran elkergeti a kisebb zsákmányejtő ragadozókat vagy azok kisebb csapatait, hogy elvegye prédájukat. Az oroszlánokat is elkergethetik a zsákmánytól az olyan ragadozók, mint a hiénák és a hiénakutyák, ha többen vannak. A többi macskaféléhez hasonlóan nagyszerűen látnak a sötétben, így éjszaka is hatékonyan tudnak vadászni. Naponta több mint 20 órát alszanak.

 

Emberevő oroszlánok

Míg az éhes oroszlán valószínűleg csak a közelébe kerülő embereket támadja meg, addig néhány (főként hím) oroszlán kiváltképp emberi prédára vadászik.[forrás?] A legközismertebb a tsavói és a mfuwei emberevők esete.[forrás?] Mindkét esetnél azok a vadászok, akik elpusztították az oroszlánokat, könyvet írtak a történetről és arról, hogy mennyire megrémültek. A néphagyományban az emberevő oroszlánokat néha démonoknak tekintették. A mfuwei és tsavói esetek is rendelkeznek néhány jellegzetességgel. Az oroszlánok mindkét esetben a normálisnál nagyobbak voltak, nem volt sörényük és valószínűleg fogproblémáik lehettek. Néhányan úgy gondolták, hogy besorolatlan oroszlánfajjal van dolguk, vagy betegek lehettek és nem egykönnyen tudtak zsákmányt ejteni.

Fogságban élő oroszlánok esetében is jegyeztek már fel emberre támadó egyedeket, leginkább azért, mert az állatokat olyan cirkuszi mutatványokban szerepeltették, amelyekben az erejükre és veszélyességükre nem voltak tekintettel.[forrás?]f

                                                   Kockáspiton

 

 A kockáspiton (Python reticulatus) a kígyók (Serpentes) rendjébe és a pitonfélék (Pythonidae) családjába tartozó faj.[2] Élőhelye Délkelet-Ázsia. A kifejlett példányok akár 8-9 méter hosszúságúra is megnőhetnek,[3] de átlagos hosszuk 3-6 méter. A világ leghosszabb, bár nem a legerősebb testalkatú kígyója és hüllője. A pitonfélékhez hasonlóan nincs méregfoguk, általában nem tartják az emberre nézve veszélyesnek. Bár legnagyobb egyedei képesek lennének egy felnőtt ember megölésére, a jelentések ritkán szólnak ilyen támadásokról. Kitűnő úszó, megfigyelték már a tengerparttól nagy távolságban is, elterjedési területén számos kisebb szigetre betelepült. A faj neve, mely az állat bonyolult színmintázatára utal, a latin „hálószerű” kifejezésből ered.[4]

Megjelenése

A kockáspiton Délkelet-Ázsiában él, megtalálható a Nikobár-szigeteken, Bangladesben, Mianmarban, Thaiföldön, Laoszban, Kambodzsában, Vietnamban, Malajziában, Szingapúrban, innen keletre Indonéziában, (Szumátrán, a Mentawai-szigeteken, a Natuna-szigeteken, Borneón, Celebeszen, Jáván, Lombokon, Sumbawán, Sumbán, Floresen, Timoron, a Malakka-szigeteken, a Tanimbar-szigeteken) és a Fülöp-szigeteken (Basilan, Bohol, Cebu, Leyte, Luzon, Mindanao, Mindoro, Negros, Palawan, Panay, Polillo, Samar és a Tawi-Tawi szigeteken).[1]

Élőhelye

A kockáspiton esőerdőkben, erdős területeken és az azokat övező füves szegélyeken él. Jól megtalálja heIyét folyókban és tavakban is. Kitűnő úszó, a tengerparttól távol is észlelték, így könnyen betelepülhetett kisebb szigetekre is.[5] A 20. század elején még Bangkok sűrűn lakott részeiből is szóltak róla jelentések, időnként háziállatokat is megevett.[6]

Táplálkozása

Természetes étrendjét emlősök és időnként madarak alkotják. A kisebb – 3–4 méteres – példányok jobbára rágcsálókkal, például patkányokkal táplálkoznak, míg a nagyobb egyedek megeszik a cibetmacskaféléket (pédául a petymeget vagy a binturongot), sőt majmokat vagy disznókat is. Az emberi települések környékén ismert, hogy alkalmanként elkapják a csirkéket, macskákat és kutyákat is. A legnagyobb dokumentált zsákmányok közé tartozott egy kiéhezett, 23 kg súlyú maláj medve, melyet egy 7 méter hosszúságú kockáspiton fogyasztott el, és aztán tíz héten át emésztett; valamint 60 kg-nál nehezebb disznók is. Általános szabályként elmondható, hogy a kockáspitonok saját hosszuknak egynegyedét elérő, és saját súlyukkal megegyező súlyú zsákmányt képesek elfogyasztani.[12] Mint a pitonok általában, a kockáspiton is lesből támad, addig várakozik, amíg zsákmánya elérhető távolságba kerül, majd a zsákmányra tekeredve megfojtja azt.A kockáspiton tojásrakó, a nőstény 15 - 80 tojást rak fészkenként. Optimális 31–32°C-os kelési hőmérsékleten a tojásokból átlagosan 88 nap alatt kelnek ki az utódok.[7] A tojásból kikelő utódok elérik a 60 cm hosszúságot.[6]

 

Szaporodása

A kockáspiton tojásrakó, a nőstény 15 - 80 tojást rak fészkenként. Optimális 31–32°C-os kelési hőmérsékleten a tojásokból átlagosan 88 nap alatt kelnek ki az utódok.[7] A tojásból kikelő utódok elérik a 60 cm hosszúságot.[6

 

Emberekre jelentett veszélye

A kockáspiton ritkán támad emberre, de több végzetes esetről létezik feljegyzés, mind a természetben élő, mind fogságban tartott egyedek esetében. Azok közé a kígyók közé tartozik, melyeket emberevőnek tartanak, bár csak néhány esetben fordult elő, hogy ténylegesen el is fogyasztotta zsákmányát.

Fogságban

A kockáspiton népszerű háziállattá vált, különösen az albinó- és a tigrismintás változatai. Fogságban jól tartható, de ilyen méretű hüllő tartásához tapasztalatra van szükség, mind az állat mind a gondozó biztonsága érdekében, mivel egyesek szerint kiszámíthatatlanok.[17][18] Emberre nem támadnak, de haraphatnak ha fenyegetve érzik magukat, vagy ha a kezet tápláléknak vélik. Bár méregfoguk nincs, harapásuk súlyos sérüléseket okozhat.

Nagy méretük és feltűnő mintázatuk miatt az állatkertek hüllőházának kedvelt kígyója, többről állítják, hogy hossza meghaladja a 6 métert és hogy a fogságban tartott leghosszabb kígyó.[] Mindamellett hatalmas méretük, óriási erejük, agresszív viselkedésük és bőrüknek testükhöz képesti mozgása miatt nagyon nehéz pontos hosszméretet venni róluk, súlyuk pedig nem ad a fajról jó értéket, mivel a fogságban tartott egyedek gyakorta elhíznak.[3] Az állatkertek és állatparkok méretükre vonatkozó állításai néha túlzóak, ilyen volt az állítólagos 15 méteres kígyó Indonéziában, mely végül is 6,5 méteresnek bizonyult.

 

 

Afrikai Óriáscsiga

 

 

Tarthatunk otthon kutyát, macskát, vagy egzotikus kedvencet, pl. afrikai óriáscsigát. A közvélekedéssel ellentétben a csiguk kifejezetten igénylik, hogy foglalkozzunk velük, különben unatkoznak. Amikor először láttam az állatorvosi rendelőben meghökkentem, aztán némi nyomozás után rájöttem egyre többen hódolnak ennek a tenyérnyi állatkának. Tény, nem hangoskodik, nem rág mindent össze, és még csak nem is eszik sokat.
Bár elsőre elég igénytelen fajnak tűnnek a csigák, mielőtt hagynánk magunkat rábeszélni az afrikai achát csigák tartására, érdemes tisztában lennünk az alapvető igényeivel.

1. Az afrikai csigák természetes élőhelyükön akár 10-15 évig is élnek, ám fogságban csak 3-7 év a jellemző.
2. Fontos számukra, hogy terráriumukban mélyedéseket és egyéb búvóhelyeket alakítsunk ki, aljzatnak pedig komposztot, tőzeget, vermikulitot vagy tőzegmohát használjunk, hogy beáshassák magukat.
3. Van aki arra esküszik, hogy egyedül kell tartani a csigát, de általában egészségesebbek, nagyobbak, – és állítólag jobb kedvűek is – ha többen laknak együtt.
4. Ritkán betegek, de ha sokat unatkoznak, boldogtalanok lesznek, és ezt jól látható jelekkel meg is mutatják. Így gyorsan reagálhatunk. (Különben meghalnak.)
5. A ház építéséhez szükségük van sok-sok kalciumra. Ezt pótolhatjuk például szépiacsonttal, vagy rágcsálóknak készült természetes mészkőtéglával. (Mindkettő kapható az állatkereskedésekben, de a szépia olcsóbb. Vicces, amikor halljuk, ahogy „ropogtatják”. Tudni kell, hogy a csigák képesek a testükön át is felvenni a kalciumot, olyankor szinte egész nap a szépián üldögélnek.
6. Imádják a zöldségeket. Ha először kínálod meg valamivel, lehet, hogy nem eszik belőle, de érdemes próbálgatni. Sajnos a salátalevelek – bármennyire szeretik is a csiguszok – ma elég sok vegyszert tartalmaznak. Ám pótolható uborkával, almával, párolt répával, néha főtt krumplival, brokkolival, eperrel… Szinte bármilyen zöldséget és gyümölcsöt kaphat, ami nincs permetezve, és alaposan megmostuk.
7. Szeretik a kutya-, macska-, sőt a teknős tápokat is.
8. Kölest, tésztát, rizst TILOS a csigáknak adni, mert visszatartják a vizet, amibe kedvencünk bele is halhat!
9. Minimum 45x30x30 cm-es terráriumot rendezzünk be a csigáinknak, melyet havonta ki kell mosni, fertőtleníteni. A csiganyálat szerencsére oldja az ecet, a forró víz pedig fertőtleníti, így nem kell erős vegyszereket használnunk. A lényeg azonban, hogy tökéletesen ki kell öblíteni mosás után a terráriumot.
10. Ha elfelejted a terrárium tetejéről a jó nehéz, de szellőző tetőt, bizony bajban leszel, mert könnyen megszöknek a kedvenceid. Olyankor megdöbbensz, hogy nem is olyan lassúak. :-)
11. Ilyenkor fürdessük meg a csigukat is (na meg még sokszor!) Egy régi fogkefe és némi langyos víz éppen elegendő. A fogkefével finoman keféld le a házat (a nyílásnál légy nagyon óvatos), és vékony sugárban folyasd rá a langyos, kézmeleg vizet. Ha nem akarod, hogy megfulladjon, víz alá mártani TILOS! 
12. Szezámmag-olajat cseppents gézlapra, és ezzel kifényesítheted a házat. Csigud nem fog reklamálni, ha ezt kihagyod! :-)
13. Ha elég nedves a táplálékuk, nem fognak inni, de szeretnek pancsolni. Kezdésnek egy befőttes üveg csavaros teteje is megfelel fürdőhelynek, de vehetsz dizájnosabb darabot is.
14. S ha már a víznél tartunk, ne felejts el naponta langyos vizet spiccelni a terráriumba, hogy megfelelően magas legyen a páratartalom.
15. Mielőtt kiveszed a csigudat, moss kezet, nehogy valami fertőzést kapjon. Ja, és hagyd nedvesen a kezed. Ha nem akar kijönni a házából, próbálkozz a kedvenc kajájával, ez általában sikert arat a kis éhenkórászoknál.
16. Mivel még elég kevesen tartanak kedvencként otthon csigát, az állatorvosok zöme csak kerek szemekkel fog rád nézni, ha baj esetén hozzájuk fordulsz. Az Állatorvosi Egyetemen az alábbi orvosok foglalkoznak egzotikus állatokkal.
dr. Beregi Attila 06-20-954-9793
dr. Szabó Zoltán 06-70-285-7683
dr. Pazár Péter 06-20/561-0443

 

 

Sarki róka

Előfordulása

Észak-Amerika és Eurázsia északi területein, valamint Grönland és Izland szigetén fordul elő, a hideg, fátlan tundrák jellegzetes állatfaja. Gyakorta a vízpartok közelében tartózkodik. Elterjedési területének nagyságát a jégpáncél kiterjedése és a rendelkezésére álló táplálékmennyiség is befolyásolja.

 

Megjelenése

A sarki rókák meglehetősen kis termetű állatok: magasságuk 25–30 centiméteres, testhosszuk pedig átlagosan 55–70 centiméter hosszú, amihez kb. 30 centiméteres farok kapcsolódik; testtömegük 2,5–8 kilogramm között mozog.

Füleik a hőleadás csökkentése érdekében meglehetősen kicsik, és egész testüket dús szőrzet borítja. Még talpuk is szőrös, innen ered a faj tudományos neve (lagopus = nyúllábú).

A sarki rókát tömött bunda borítja, melyet évente kétszer vált. Két természetes színváltozat ismert, a „fehér” és a „kék”. A „fehér” változat a domináns, a vadon élő állomány 99%-a telente hófehér, nyaranta viszont világosszürkés barna, a hasi tájékon fehéresszürkébe hajlóan. Az elsősorban szigeteken elterjedt „kék” árnyalatú egyedek telente ezüstös szürkéskék, nyaranta csokoládébarna szőrzettel rendelkeznek.

Életmódja

A sarki rókák alapvetően más állatokra vadásznak, táplálékuk zömét lemmingek teszik ki. Előfordulási területük kiterjedése és példányszámuk is nagyban függ a rendelkezésre álló rágcsálók mennyiségétől. A lemmingek mellett sarki nyulakat, madarakat és tojásaikat, illetve dögöket – többek között az alkalomadtán rá is vadászó jegesmedve táplálkozásának maradékait – fogyaszt. Március-áprilisban a gyűrűs fókák hóba vájt gödrökben hagyott borjaira is vadászik.

A nyári időszakban igyekszik minél több zsírt felhalmozni, az ínséges téli hónapokban ez tartalékként és szigetelésként egyaránt nagy szolgálatot tesz neki.

Szaporodása

A sarki róka monogám, a párok rendszerint együtt maradnak a március-áprilisi párzási időszakon kívül

 
 

 

Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 17402
Hónap: 98
Nap: 6